Hírek, érdekességek

Peru muzsikája nem korlátozódik a poncsóba bújt indián zenészek pánsípokkal, furulyákkal, dobokkal, gitárokkal és charangókkal megszólaltatott zenei hagyományára. Létezik egy másik, afrikai gyökerű tradíció is, és ez azokból az időkből ered, amelyekben a spanyolok és a portugálok rabszolgákkal népesítették be a perui ültetvényeket.

Ennek, az 1990-es évekig a világon szinte ismeretlen afroperui irányzatnak a legismertebb képviselője Susana Baca. Családjában természetes volt, hogy a vasárnapi ebéd után előkerültek a régi, fekete dalok, így aztán nem értette, miért tanulhatott az iskolában csak a spanyol és az inka kultúráról.

Férjével később ezért is hozott létre az afroperui hagyomány kutatására szolgáló intézetet. És hát mert ő maga is gyönyörűen énekelt, bekerült a latin-amerikai csillagokra vadászó David Byrne látókörébe. Őt pedig úgy elvarázsolta, hogy 1997-ben megjelentette Susana első szólólemezét (Susana Baca), és innentől már nem volt megállás.

A 2000-es Eco de Sombras albumot két év múlva az Espíritu Vivo követte, azt pedig a Travesías 2006-ban.
Baca kortárs afroperui muzsikája nem áll távol a fadótól vagy a mornától: afféle füstös-lázas bárzene, arra hivatott, hogy megszakadjon tőle a szív. Nem kell hozzá több, mint egy-két gitár meg az a bizonyos cajón nevű fadoboz, amely főleg a flamencóból ismert, s máris azt érzi a hallgató, hogy elszorul a torok, elakad a szó, borsódzik a hát.